Break my stride.

Narancssárga fényben fürdik körülöttem minden. A szél simogatja, hűsíti izzó, verejtékes arcomat. A lábam szinte érzéketlen a tüdőmben feszülő fájdalomra, egyre csak visz tovább, és tovább. Hangosan veszem a levegőt, a fülhallgatón át is hallom, gyors, néha kissé szabálytalan légzésemet. Most nem állhatok meg. Tovább. Tovább.. Egyre csak ezt mantrázom magamban. Kilenc teljes kört már lefutottam, jön az utolsó, a végső ráadás. S ekkor mintha megváltozott valami, a testem könnyebb lett, szinte levegőkönnyű lettem, a légzésem lelassult és a lábaim teljesen önálló életre keltek. Az utolsó 200 métert ebben az önfeledt, boldog állapotban tettem meg, mindeközben szemem szinte beszippantotta a naplemente fényeit, a smaragzöld fűszálakat, a táncolva kavargó port, a kék eget. Kedvem lett volna kinyújtani oldalra mindkét kezemet és úgy "repülni" tovább, sőt szinte öntudatlanul mintha a karjaim meg is lendültek volna, de ekkor vége volt, megtettem az utolsó lépést is, és elégedetten összeestem a füvön. Fejem felett a napcsíkozta kék éggel, halottam a dobogó szívem elégedettségét, és megint szétáradt rajtam az a csodálatos érzés. Hangosan felnevettem, szétterítettem karjaimat, élveztem a pillanatot és vártam hogy a lábaimból elmúljon a bizsergés.

Igen, ezért érdemes élni, és érdemes izzadva szenvedni. Nem tudom mennyi időt tölthettem el így, de mikor már kitisztult a fejem, felálltam, leporoltam magam, és készülődtem volna hogy hazasétáljak, amikor elébem sietett a sportpálya felügyelője, bár inkább portásnak nevezném a kis törékeny bácsikát. Kellemesen elbeszélgettem vele, de aztán mikor megmondta a nevét sokkként ért a felismerés hogy ez annak a srácnak a nagyapja aki annó Petra barátnőmmel összeszűrte a levet. Teljesen elborzaldatam, egy ilyen mocskos kölyöknek hogy lehet ilyen aranyos nagyapja? Nem tudtam hova tenni az egészet. Mindegy, végülis nem az én dolgom.

Viszont találtam magamnak egy új utat, ahol csak egyetlen dolog számít, s talán ezért is lett ez ennyire szimpatikus.

A pozitív gondolkodás olyan mintha igent mondanál az Életre.
...és én igent akarok mondani!

I wanna be your...
A bejegyzést csak a szerzők láthatják!
Dilemmás kísértet.

"Elmentem futni!"- kiabáltam oda szüleimnek, aztán pát intettem a kutyámnak Marcellónak és elindultam a futópálya felé. Körülbelül olyan 2-3 perc sétára található tőlünk ahol kiélheted a mozgás utáni vágyadat. Ezzel nem is lett volna baj, csakhogy egy autó hangját hallottam magam mögött, ami szép lassan és sejtelmesen gurult felém a betonon, aztán lelassított mellettem. Eleinte nem gyanakodtam, lehet csak eltévedt és nem tudja az utat. S milyen igazam volt. A sofőr lassan leengedte az ablaküveget és Daniel ült benne. Tudtam, totál eltévedt a csávó, már haza se talál! - kukkantott ki a kastélytoronyból a belsőénem, de csak a függönymögül, nehogy meglássa. Hát igen, még mindig piszokul jól néz ki mikor vezet, valahogy illik hozzá ez a hanyag elegancia. Kérdezte merre megyek, válaszoltam hogy futni, s ő felajánlotta hogy azt a kemény 2 utcát ami még hátra van tegyem meg kényelmesen, az új kocsijában ülve. Furán kihangsúlyozta az új szót, de nekem a kocsi az kocsi, 4 kerék, 5 ülés és ennyi. Amíg odaértünk beszélgettünk mindenféle teljesen átlagos témáról, olyan igazi semmitmondó dolgokat mondtunk, aztán egyszercsak rámnézett és kibökte a "van pasid vagy szingli vagy?" kérdést, és esküszöm a csini futócipőmre majdnem képenröhögtem. Szingli. Vicces szó. Felvilágosítottam hogy nem, nem vagyok szingli, erre elcsodálkozott hogy van pasid, mire én igen, még mindig van, és totál döbbent arccal rámmeredt még mindig együtt vagytok? Nem tudtam nem mosolyogni, majdnem 1,5 évig nem is láttam őt és annyi mindent nem tud rólam. Vágyódva néztem a futópálya irányában, hogy én már mennék, mire megkérdezte hogy este lenne e kedvem beülni vele az új bárba, kettesben. S itt most hősiesen tisztelgek magam előtt, mert a régi kis nyomi énem biztos hogy sikítozva mondta volna hogy igen! De én már barátként sem akartam vele találkozni. Tudom mi történt annó. Bár azt is hozzá kell tennem hogy nem voltam szerelmes Tomiba, inkább csak sajnálatból voltam vele, ami tudom hogy nem szép, de élveztem hogy közben titokban Daniellel találkozgatok, ami szintén nem szép. De Dáviddal teljesen más, belé fülig szerelmes vagyok, a szivem utolsó kis darabkájával imádom minden egyes porcikáját és piszokul esz utána a fene ha nincs velem. Szóval ott ültem, kissé döbbentem és kutattam az arcán a poén legapróbb jelét is, de mivel teljesen komoly volt, sóhajtottam egy nagyot és csak annyit mondtam neki hogy nem hiszem hogy jó ötlet lenne. Ezzel céloztam a múltra, és arra hogy neki már nincs hely az én életemben. Sehogysem. Kiszálltam, megköszöntem a fuvart, mondtam neki hogy vigyázzon magára, és besiettem a pályára.

Teljesen hülye. Ő egy kísértet a múltamból. Nem mintha parás lenne, de én nem szeretek játszani a tűzzel. Nem, én ezt eldöntöttem hogy mindenféle kapcsolatot megszakítok vele. Nem akarok soha többé semmilyen szinten hozzá kötődni. Egy kicsit sem. A fene vinné el. Valami ilyesmit motyogtam futásközben a nagy bánatos sápadt holdnak, aki fent ragyogott már az égbolton.

Valahogy őt sem hatotta meg ez a dolog.

Továbblépés specialista.

Futás után, felkagylóztam a barátnőmet és elmeséltem neki a történteket. Aztán ezen is elgondolkodtam, hogy bár megvan a telefonszámuk, de szinte sose beszélünk egymással telefonon, pedig van egy hangulata annak is.
Majd talán egyszer...

Utószülinap. Velük.

Péntek délután. Klassz, még két óra van hátra a találkozóig, sandítottam az órámra, majd miután bejártam a sétáló utca kínálta kis üzleteket, úgy döntöttem, hogy beülök a kedvenc presszómba, és ott megvárom őket. Beléptem a kissé homályos helyiségbe, helyetfoglaltam egy kis asztalnál, és áttanulmányoztam az itallapot. Megakadt a szemem a Sex on the beach zöld tea feliraton, és mikor elolvastam hogy ez pontosan miket is tartalmaz, már nem volt kérdés, hogy mivel fogok indítani. Jót nevettem magamban, hogy 22 évesen teázom egy presszóban, mint valami 60 éves nénike. Talán a világ egyik legcukibb bögréjében kaptam meg az italt, amiből azonnal ki is halásztam a filtert, mert rájöttem, hogy nem szeretem a túl erős teákat, az már valahogy nem ízlik. Szóval ott ültem bent, hallgattam a zenét, gondolatokba merülten kavargattam a csésze tartalmát mikor megjelentek a barátnőim. S jó lelkitársakhoz híven összeölelkeztünk, elmondtuk mennyire hiányozott a másik, DE mivel ők az én barátnőim "szevasz te p*nci" és a "dikk mi meg ott vártunk rád" mondatokkal indítottak, ami miatt imádom őket. Kitti két hatalmas megpakolt szatyrával úgy festett mint egy két gyermekes kertvárosi anyuka, Melinda pedig a szintén megpakolt szatyrával mint valami kreatív lakberendezési igazgató. Bár én is úgy néztem ki mint valami 8 hónapos anyuka, de talán pont ez volt a poén benne, hogy a külső sose volt mérvadó nálunk. Aztán átadták a világ talán legeslegszebb ajándékát, egy fotómontázst a közös képeinkből, és ott abban a percben be kell vallanom hogy meghatódtam, és a belsőhangom elsírta magát. Hét hosszú éve tart ez a barátság, ennyi idő alatt megéltünk sok rosszat, de tripla annyi jót is, és annyira hálás vagyok a sorsnak hogy ők mellettem vannak. A negyedik tagunk Petra már nincs velünk, és már sose lesz mert valahogy elszakadt tőlünk, pontosabban a hülyesége miatt, és ha mi hajlandóak lennénk is megbocsátani, ő már nem szeretne velünk lenni. Igen, tudom, nem tudom mit várok, mert mi már sose leszünk újra együtt négyen, de valahogy még mindig fáj hogy elszakadt tőlünk.
Szóval ott ültem a két barátnőm között, és végre megint jól éreztem magam. Velük valahogy mindig önmagam vagyok, és sokat nevetünk a legapróbb hülyeségeinken is. Teljesen feltöltődtem ez alatt a pár óra alatt amíg velük voltam. Olyanok ők nekem mint a Szex és New Yorkból Carrynek Miranda és Samantha. Csak talán mindegyikünk másra hasonlít, vagy inkább vegyítve vagyunk. Remélem nyáron sokat fogunk tudni találkozni, akkor már talán mindannyiunk kicsit kötetlenebb és szabadabb lesz.

Szemben állok a nappal

Körülöttem a szürke kopár betondzsungel. Lakótelep, tele színtelen emberekkel, fékez a busz, dudálnak, mindenki kifejezéstelen arccal igyekszik a célja felé, én pedig nem érzem jól magam. Aztán előveszem a könyvemet, és teljesen kikapcsolok. Újra látom a színeket, érzem az illatokat, és sikerül felfognom a körülöttem lévő eleven, vibráló életet. Talán ezért is szerettem mindig is az olvasást, és a könyvek csodálatos világát.

Elmerülök a dzsungelben játszódó kalandban, én is nyomozok, részese vagyok a történetnek, majd egy ismerős, kedves hang ébreszt, és kicsit megszeppenve nyugtázom hogy ez csak évfolyamtársam Zsani. Klassz, nem leszel egyedül előadáson! - könyökölt ki belsőénem a kastélya tornyából, miközben egy hatalmasat ásított. Nos, igazat adtam a kis lököttnek, legalább lesz kivel beszélgetnem. S ekkor még nem is gondoltam volna, hogy mennyire sok a közös bennünk. Zsani egy alacsony, szőke, nagyon kedves, beszédes, szeleburdi lány. Eleinte nem gondoltam volna, hogy mi valaha is jóban leszünk, de aztán ott találtam magam a 37-es előadó egyik felső sorában, élénken beszégetve a különféle ezoterikus dolgokról, és magamban mosolyogtam egy sort, hogy mennyire jól érzem magam vele.


Óra után elindultam a munkahelyemre, ugyanis április 3-tól egy callcenterben dolgozom, és meg kell vallanom, egyre kevésbé élvezem. De ki hibáztatna érte, mikor némelyik ember olyan stílust és hangnemet megenged magának, és lek*rváznak, meg ler*bancoznak, illetve szidják azokat a felmenőimet is akikkel én még sose találkoztam. Persze azért szeretek ott melózni, elvagyok a magam csendességében, és szabad perceimben kibámulok az ablakon, vagy épp a csodálatos szines rajzaimmal díszítem a kis zugomat. De, és itt kezdődnek a problémák, éppen ez a csendesség vonzza be a kollégákat. Ez valami törvényszerűség lehet, fogalmam sincs, direkt leghátra szoktam beülni, teret engedve antiszoc énemnek, és mindig, mindig körém ülnek, és beszélnek nekem, odajönnek, nyomatják a poénjaikat, amiket saját hibámból nem tudok értékelni. Ez a munka nem olyan mint a tavaly nyári strandos meló, hogy feltudok oldódni köztük, és remekül megvagyunk. Nem. Én itt kő kemény falat húztam fel magam köré, mert az oktatás alatt megismert emberek nem nyerték el a tetszésemet, aztán a legelső munkanapomon pedig konkrétan lecseszett a csaj hogy miért tőle kérdezek - bár itt azért megjegyezném, hogy a vizsga utána 2 hétig nem dolgozhattam még, ez idő alatt pedig jó pár dolog kikopott belőlem - szóval érthető, hogy miért próbálok levegő lenni. Sajnos, még ezt sem hagyják. Próbálom elkerülni velük a kontaktot, ők pedig egyre jobban szeretnének kapcsolatot teremteni velem. Vegyük például a mai napomat, mikor is gyanútlanul bejött egy olyan hívás, amire hirtelen nem tudtam válaszolni, ezért én hülye megkérdeztem az egyik srácot aki segített a betanításban hogy mi a teendő. Megmondta. Hívás vége. Szünet. Arrébb gurultam az asztaltól a székemmel és jólesően kinyújtóztám, bahh még 1 óra sóhajtással. Hirtelen elsötétült felettem a lámpa fénye, és az előbb kérdezett kollégám állt felettem, vigyorogva egy csomag kekszel a kezében, és 18 éves létére eléggé pedofil gyerekgyilkos kinézetnek örvendett ebben a pozítúrában. Kérdőjeleket sugároztam felé, hogy ugyan mit akar, erre leült mellém "de jó hogy együtt van szünetünk" felkiáltással, és belenyomott egy kekszet a kezembe. Totál döbbentem néztem rá, mire elkezdtek záporozni a magánéletemmel kapcsolatos kérdések, épp csak azt nem kérdezte meg hogy milyen színű bugyit viselek. Nincs is rajtam bugyi! - válaszolta komoly képpel a belső énem, mire majdnem elröhintettem magam. Egyszer ezt még elfogom játszani ha felhív valami sötételméjű ügyfél. Aztán feltűnt hogy a srác még mindig nekem beszél, és egyre közelebb ül. Rápillantottam az értékes kincsként őrzött szünetem számlálójára, 9:49...9:50... úgy néz ki megúsztam a beszélgetést. Visszacsúsztam a helyemre, és próbáltam túlélni az utolsó egy órát. Hamar eltelt, többnyire normális ügyfelekkel. Gyorsan kiléptem, kikapcsoltam mindent, felöltöztem és egy gyors sziát hátradobva kiléptem a szabadságot jelentő ajtókon.
Kicsit sajnálom, hogy így leléptem és hogy nem nagyon adok esélyt nekik az ismerkedésre, de szemben állok a nappal, és nem igazán látom őket a fénysugaraktól.

Lúzer vagyok, és?

Meredten bámultam nővéremre, akinek önelégült vigyor látszott a képén. A pofám leszakad ettől a picsától! Verjük meg! - mérgesedett fel a belső énem, de csendre intettem. Amúgy is Patrícia azt mondta ne verekedjek mert tönkremegy a kezem. Szóval ott lebegtem valami sötét homályos helyen, és teljesen elragadott a döbbenet. Azért ehhez már kell egyfajta egó hogy vasárnapi ebéd közben, nagyképűen a pofámba vágja hogy "Dávid sose fog feleségül venni téged, nekem az mondta...szóval ne is álmodozz!" és ehhez jóízűen kacag.
Ez nem az én nővérem. Ő sose volt ilyen kárörvendő és rosszakaró. Tulajdonképpen nem bántott meg a kijelentéssel, mert sose volt feltett szándékom férjhez menni, még Dávidhoz sem, akármennyire szeretem őt. De azért ezt így apa és anya előtt kikiabálni. Az már persze mellékes, hogy neki semmi köze a mi kapcsolatunkhoz.
Nagyot sóhajtottam, és egy perces néma csenddel megemlékeztem a régi nővéremről aki nem volt hisztis, egoista és beszólogatós. Illetve részvétnyilvánító tekintettel néztem Krisztiánra, hogy ezt neki el kell viselnie. Bár, ezt ő hozta ki belőle, szóval meg kell ennie amit főzött.


Most a szobámban ülök, körülöttem a mikroökonómia csodálatos világáról szóló könyvek, jegyzetek, de nem tudok tanulni mert valahogy ez a mondata tesómnak óvatosságra intett. Lehet Dávid már nem is kedvel engem? Meglehet, néha eléggé furcsán viselkedik. Akkor ezek szerint törlődik az 5 éves tervünk, hogy gyűjtögetünk és majd veszük együtt egy szép házat és belakjuk? Na még mit nem! - csattan a kastély toronyablakába kikönyökölő belsőénem. S most az egyszer igazat is adtam neki. Nem fogom hagyni, hogy ez az álmom elússzon, csak azért mert egyesek idióták. Nekem kell a kertes ház. Ebből nem engedek. Akkor is elfogok menni májusban a biztosítóhoz, megkötöm a lakástakarékot és egyetem után igyekszem találni valami normális állást, és veszek egy pici házat, kerttel valami csendes környéken. Valahogy most azt sem bánom ha egyedül. Nem fogom számonkérni Dávidot hogy miket beszél nővéremmel, mert ez nem döbbentett meg, tesóm viselkedése már annál inkább. Komolyan, pofám leszakad. S nem is az döbbentett meg hogy kimondta hangosan, hanem ahogy kimondta, az a szánalmas hangnem és az a gonosz, kárörvendő mosoly. Bele se merek gondolni, hogy ha férjhez akartam volna menni akkor ez most pokolian fájna.

Igen, lehet hogy nem akarok férjhez menni, és gyereket se szeretnék mert nem mozdul meg bennem az anyai ösztön egy baba láttán, és inkább utazgatnék meg gondoznám a kis kertecskémet a kis házacskám körül. Igen, bevallom. Lúzer vagyok. De azt is el kell mondanom, hogy ezt én akarom, az én döntésem, ebbe másnak nincs beleszólása és nincs joga hogy megkérdőjelezze.

Szóval kedvem nővérkém, bazd meg.

Fény derül mindenre.

Álltam kint a fájóan szép kék éjszakai ég alatt, hallgattam ahogy a kutyám Marci csámcsog az esti vacsijával, néztem a szikrázó csillagokat és ekként sóhajtottam, hangosan:

Olyan szép vagy ma, Hold.

Ezzel semmi baj nem is lett volna, talán még az sem grízes, hogy magamban beszéltem, csakhogy a bókomra válasz érkezett az éjszakában, méghozzá ilyesfajta:

A k*rva anyádat!

Belekortyolok az epres zöldteámba, és elmosolyodok. Ez az eset néhány perce történt velem, de teljesen megviselte a lelkemet. Manapság már bókolni sem lehet, tök mindegy hogy élőnek, holtnak vagy jelen esetben égitestnek szólsz, valamelyik köcsög okvetlen beléd fog kötni.


Ma elbontottuk a szomszédunk felé eső kerítést, amelyen Marcipán kutyánk pókember szerűen mászott át Mollihoz, ahhoz a sátánivadék kutyahölgyeményhez, és +18-as dolgokat műveltek. Aztán jó házasokhoz híven mindig összeverekedtek. Ezért elhatároztuk hogy börtönösíteni fogjuk az udvarunkat. Lehet hülyén nézni, de nem tudok jobb szót erre. Nemrég szereltük fel az udvari reflektorokat, hogy ha este munka van, vagy be kell valamit hordani az autónkból akkor lássunk is valamit, ne csak sejtsünk. Most pedig 2 méteres vaskerítést fogunk felállítani, de mivel ismerjük pókMarci mászási technikáit (és a helyi latínók vándorlási szokásait) szögesdróttal fogjuk díszíteni a tetejét, hogy se ki, se be ne jöhessen senki. Ez talán megállítja a csajozós ebünket, de szerintem már csak egy fegyveres katona hiányzik, és kész is a fegyenc intézet.
Szóval ezzel mesterkedtünk ma, amikor unokaöcsém előásta a kerítés mellé eltemetett Barbara nevű babámat, amit előző blökink Csöpi tett el láb alól és ásott el, kitudja milyen okból. A holttest azonosítása nehézségbe ütközött, lévén hogy a baba fejét levágták, a lábait letépték és az egyik karja is hiányosan lógott a fedetlen keblei mellett. Édesapám szakszerűen megjegyezte, hogy mostmár elmehet mozgáskorlátozottnak, vagy vehetünk fel rá segélyt, mint eltartott fogyatékos családtag. Én nem derültem ezen jót, mert Barbara volt az akinek bátyám leszedte a fejét, aztán hangosan röhögött rajta hogy "Úristen, Barbara elvesztette a fejét" mire én sértett 8 éves lelkemmel ekkép feleltem "Tönkretettétek a legjobb életemet". Ezek a mondatok azóta is családunk jellegzetes ismertetői, és mai napig kegyetlenül kinevetnek miatta. Nahát, én szerettem a babámat és jókat játszottunk együtt. Nővérem, aki épp ablakot mosott, majd kiesett a felismeréstől, hogy Csöpi, a megboldogult, lehet hogy emiatt a gyilkosság miatt lett öngyilkos (megette a patkánymérget ismeretlen okokból, pedig sose nyúlt hozzá,- illetve ez az öngyilkosságos dolog is nővérem teóriája, bár szerintem amitt vetett véget az életének mert a nője Bunny megcsalta) mert nem bírta elviselni a titkot. Ez megalapozott gyanú volt, de kellett hogy legyen egy tettestársa is, hiszen egy kutya nem vihet végbe egy ekkora gaztettet egyedül. Épp hogy ezt kimondtam, tekintetem a mellettem álló szöszke unokaöcsémre siklott. Hát persze! Hiszen mikor legutóbb pakoltam a játékait megtaláltam nála az áldozat ezüstszürke ruháját, elrejtve a sárga játékdobozának az alján. Tudtam, hogy ő a hiányzó láncszem a bűntényből. Ismertettem is a vádakat, és már minden mindegy alapon bevallotta, hogy ő is részt vett a bűntényben. Elmondása szerint nem tetszett neki hogy lányos játék, ezért levetkőztette és dulakodás közben letépte a fejét, ettől annyira megijedt hogy kidobta az ablakon, és szembeszéddel közölte a kutyánkkal hogy rejtse el a holttestet, az áldozat ruháját pedig eltépte és eldugta jó mélyre, oda, ahol senki sem találhatja meg.

Ezen az eszmefuttatáson jót nevettünk, a szomszéd pedig ledöbbenve hallgatta főzés közben, hogy nem vagyunk egészen normálisak.

De én így szeretem a családomat.

Lehet túl sok Discovery Investigation-t nézek?

KiKapcsolatok.

Este 23:11 van. A tavaszi szél még magában hordoz egy kis téli csípősséget a csillagporos éjszakában. Szorosabbra húzom magamon a köntösömet.

Nagyon hiányoznak.

Lepöccintem karcsú cigarettám hamuját majd nézem egy darabig a lámpafényben örvénylő bogarak táncát. Elmosolyodom, de ugyanakkor sírni is szeretnék. Különös érzés ez. Belegondolok az elmúlt éveimbe, és abba, hogy ebből 7 éven keresztül kik is voltak a lelkitársaim. Mert valahogy így tudnám jellemezni a barátőimet. Mi nem csak egyszerű barátnők voltunk, hanem inkább lelkitársi kapcsolatra hajazott a miénk. Négy lány, akik a nagyvilágban találkoztak és rengeteg közös élményben volt részük. Sokat mókáztak, sokat sírtak de annál is többet nevettek. Emlékszem a mai napig, hogy milyenek voltak mikor először találkoztunk és beszélgettem velük.
Melinda ott állt a szürke Tapsihapsis pulcsijában, pirospozsgás arccal, szorosan magához ölelve a gépírás könyvét.
Kitti lazán hintázott a széken a sötétszürke pulcsijában, bőszárú farmernadrágjában és osztotta a szót a mellette ülőnek.
Petra az udvaron a napsütésben ült a padon, miközben nevetett és szőke haját az arcába fújta a szél.
Belenevetek az éjszakába. Ember, mikre nem emlékszem. Annyira szerettem őket, külön-külön és együtt is. Nagyon hiányoznak, pedig Petrával nem túl felhőtlen viszonyban váltunk el mert tett dolgokat, én mégis valahol megbocsájtottam neki ezek ellenére is mert szeretem őt, aztán Kittit az istennek se lehet elcsípni egy-egy csajos délutánra mert alig lehet elérni, Melindával pedig már mióta tervezgetjük, hogy meglátogatjuk az egyik kocsmát de pénz híjján erre sem tudtunk még sort keríteni.
Mélyet szívok a cigibe, elmémben kavarog a füst és az emlékek. Mikor is volt már, hogy mi így négyen összeültünk és sírtunk a nevetéstől? Tavaly tavasszal talán. Ez annyira nem fair. Épp ma mondtam Melindának, hogy nélkülük az egyetem sem az igazi. Van hogy ülök a hatalmas előadóteremben, mindenhol emberek, jönnek-mennek, köszönnek, néha váltanak velem pár szót, és persze ott van Orsi, Patrícia és Zsani akikkel együtt szoktam lógni, de néha ezek ellenére is elkap az érzés hogy olyan magányos vagyok. Annyira szeretném ha ők hárman ott ülnének mellettem és együtt tudnánk ezt is átélni, ha együtt kéne szívnunk a vizsgákkal, ha együtt lóghatnánk el az előadásokról, együtt ülnénk ki a parkba a szünetekben, ha együtt lehetnénk. Velük sokkal elviselhetőbb lenne ez az egész káosz. Persze erre semmi esély nincs most már, de nagyon örültem volna ennek.
Eloltom a cigarettámat, jólesően kifújom a füstöt és felbámulok a csillagos égre. Szeretném az kívánni, hogy megint együtt lehessünk, de mivel lassan mind felnőttek vagyunk, sőt már ez tény, így egy grimasszal elhessentem ezt az ötletet. Inkább az kérném, hogy gyakrabban tudjunk találkozni. Havonta egy randevú nem hiszem hogy bármelyikünknek is gondot okozna. Annyira boldog lennék.
Persze, sóhajtok egy nagyot, azt is figyelembe kell venni hogy Petra már nem tekint minket potenciális barátnak. Jesszusom ember, miket hadoválsz itt összevissza? - könyököl ki a vártornyából a belsőhangom. Na sicc, nincs kedvem hozzád, épp lelkizem. Bár lehet erre a napra ennyi elég is.

Bízzunk a legjobbakban.

The winner takes it all...
A bejegyzést csak a szerzők láthatják!
S mit fessek a holnap hófehér vásznára?

Rájöttem, hogy mi is velem a baj. Mostanság túl sokat agyalok a jövőmön, és rengetegszer elmerülök a múlt mocsarában.

Egyáltalán nem koncentrálok a jelenemre.

Pedig, momentán ez lenne a legfontosabb.

Ezen gondolkoztam reggel mikor jólesően nyújtozkodtam a testmeleg ágyamban. 9:43. 10-kor kezdődik az órám. Elaludtam. Remek. Mivel esélyét sem láttam, hogy 17 perc alatt beérek az egyetemre, így szkippeltem a vezetés szervezés előadást. Barátnőm tájékoztatása szerint nem vesztettem sokat, mert ismét egy doktorandusz srác jött be, aki nem állhatott volna modellt a magabiztosság szobrához. Lassan lecsorogtam a lépcsőn, bedobtam a mikróba melegedni egy nagy bögre kávét, addig teleengedtem a 1,5 literes flakonomat vízzel és ittam tíz kortyot. Na igen, legalább ezzel jól haladok, ugyanis múlthét szombat óta elhatároztam hogy napi 1,5 liter vizet meg kell innom, mert volt rá példa, hogy néha csak egy pohárnyit ittam, és az édeskevés.
"Rohadtul nincs kedvem bemenni az emberek közé!"- sírtam el magam, miközben a kapuban álltam és zártam be azt.
Következő megálló: tanulmányi épület. Nahát. Mégis ideértem valahogy. Beléptem a hatalmas épületbe, és egy percre nem láttam semmit a hirtelen sötétség miatt. Miután megszokta a szemem a fényhiányt, felcaplattam a lépcsőn, beléptem a hatalmas mégsötétebb előadóba és próbáltam megkeresni Patríciát. Sikerült megtalálni, és ennek örömére közölték velünk, hogy bocsika ma nem lesz előadás mert a profnak dolga van, helyettes meg nem akad. Klassz, feleslegesen buszoztam be. Szóval amilyen gyorsan beértem, olyan gyorsan haza is jöttem.

Bár tulajdonképpen, előtte el kellett mennem kifizetni egy koszorút a virágboltba. Veszélyes terepre merészkedtem. S hogy mi volt ez a veszély? Az, hogy Daniel bármikor feltűnhet. Vettem egy mély lélegzetet a bolt előtt, és beléptem a tömény virágillatú boltba. Az anyukája lelkesen üdvözölt, átadtam neki a pénzt, és pár semmit mondó szóváltás után igyekeztem minél hamarabb elhagyni a helyszínt. Mikor már elértem a temető kapuig, és azt hittem biztonságban vagyok, a jóég pontosan elémtolta, vagyis inkább elémlökte őt. Ugyanis szó szerint nekemesett mikor egy nagy dobozt cipelt, és megbotlott a régi, kusza macskakövekben. Miután kellemesen lefejeltem a dobozt hitelen felnéztem és ott álltunk egymással szemben. Több mint másfél éve nem láttam őt, és teljesen különös volt ez az egész találkozás. Félreértés ne történjen, semmi szívdobogás, vagy nyálas zenés visszaemlékezés nem történt, inkább megdöbbentem hogy borzalmasan néz ki. Nem volt boldog a szeme. Inkább szürke, fakó és élettelen tekintettel meredt rám. Köszöntem neki, és kiakartam kerülni, mondván mindjárt lesz az utcabeli néni temetése, biztos sok dolga van, mire utánam nyúlt és megfogta a kezemet, hogy várjam meg őt, mindjárt jön. Azzal a lendülettel elszaladt. Én meg csak álltam és figyeltem a távolodó alakját. Nem hittem el hogy megvártam őt. Az állam koppant a koszos földön mikor megláttam hogy futva jön vissza hozzám.
Elindultunk nagyapám sírjához, letakarítottam a sírt, segített rendbe tenni, aztán néma csendben meredtünk a márvány kőtáblára. A nap előbukkant egy felhő mögül, és meleg sugarai jólesően cirógatták az arcomat a lágy tavaszi széllel karöltve. Letérdeltem a sírhoz, megsimogattam és fanyar mosolyra húzodott a szám. Daniel mellém térdelt, megtámaszkodott a kezem mellett, és hihetetlenül halk, rekedt hangon így szólt: Nagyon sajnálom. Elmosolyodtam, nem, ez nem nagyapám miatt volt, hanem a barátságunk miatt. Tudom, hogy ha annó nem vallom be neki hogy szerettem őt, akkor mai napig tartanánk a kapcsolatot mint barátok, de akkor most nem lennék boldog Dáviddal. Elnéztem a napfényben csillogó szőkés barnás haját, az üres pocsolya színű tekintetét, a keskeny keserű ajkait és a fekete pulcsiba és sötét farmerbe bujtatott testét. Hogy lett ő ilyen? Sóhajtottam egyet. ez nem az én dolgom. Felegyenesedtem, és kezet nyújtottam neki, ő megfogta és felállt. Belenéztem a szemeibe és elmosolyodtam, legyünk újra jóban, mondtam ki a varázsszavakat. Erre mintha egy halvány szikrát láttam volna a szemeiben, mégjobban megszorította a kezem és mosolyogva bólintott. Visszakísért a kapuhoz, beszélgettünk még erről arról, aztán "majd írok" kiáltással búcsúzott tőlem.

Ezekután hazabattyogtam, átváltottam kényelmes melegítőbe, kimentem a teraszra, rákönyököltem a korlátra és jóízűen cigire gyújtottam.

S elfújtam a füsttel együtt az összes kétségemet.